LMBTQI

  • jog , LMBTQ , transzneműek , Háttér Társaság

  • 2021-02-02

„Azzal, hogy transz vagyok, kiléptem a társadalmi normákból”

Alapjogot sértenek és egy életre traumatizálhatnak a transzneműeket érintő új szabályok

Bizonytalanság, magány, kirekesztés, harc önmagukért és az elfogadásért. Néhány epizód a transz emberek életéből, akiknek a Parlament nemrég alapjogokat korlátozó szabályozással válaszolt. Pedig ők is csak boldogok akarnak lenni.

Szerző: Lebedi Réka

Az Országgyűlés 2020 májusában úgy módosította az anyakönyvi eljárást, hogy a személyazonosító adatok nyilvántartásába az ott eddig szereplő „nem” helyett ezután a „születési nem” írandó, melyet a jogszabály értelmében a jövőben nem lehet megváltoztatni. Ezt követően, 2020 decemberében a Parlament megszavazta az Alaptörvény kilencedik módosítását, mely a gyermekek jogai között rögzíti, hogy: „Magyarország védi a gyermekek születési nemének megfelelő önazonossághoz való jogát”. De mi ezzel a baj?

A nemi identitás célkeresztjében

LMBTQI betűszóval jelöljük azokat, akik szexuális irányultságuk vagy nemi identitásuk alapján alkotnak kisebbséget a társadalomban. A többséggel ellentétben ők nem „heteroszexuális ciszneműek”: vagyis például leszbikusként, melegként, biszexuálisként nem vagy nem kizárólag az ellenkező nemhez vonzódnak, vagy transzneműként megélt nemük nem egyezik a születéskor megállapított nemükkel. Ezek a csoportok gyakran válnak zaklatás áldozatává, és még gyakrabban éri őket közvetlen hátrányos megkülönböztetés az iskolában, munkahelyen, utcán.

Fontos különbség azonban, hogy míg a leszbikus, meleg vagy biszexuális emberek szexuális irányultságuk miatt válhatnak céltáblává, tehát azért, mert nem vagy nem csak az ellenkező nemhez vonzódnak, addig a transzneműek esetében a nemi identitásukat kérdőjelezik meg, tehát azt az érzést, hogy rossz testbe születtek, hogy a biológiai nemük nem egyezik a megélt nemükkel. Az új szabályokkal pedig állami szinten lehetetlenítik el számukra, hogy önazonosak lehessenek.

A nemváltoztatást követő névváltoztatás alapjog

A névviseléshez való jog a magyar alkotmánybírósági gyakorlat alapján az emberi méltóságból levezethető alapjog, sőt, az Alkotmánybíróság szerint a névváltoztatáshoz való jog is alapvető joggá válik a nemüket megváltoztató transzneműek esetében. Ezért a korlátozására kizárólag egy releváns, alkotmányosan igazolható cél érdekében kerülhet sor, és csak akkor, ha a cél elérésére enyhébb eszköz nem áll rendelkezésre.

A kép forrása: Pixabay

A tavasszal elfogadott módosítás indokolása arra hivatkozik, hogy a nem meghatározása biológiai alapokon nyugszik, mely az elsődleges nemi jelleg és a kromoszómaszám alapján születéskor megállapítható és ma már megváltoztathatatlan. Az Alaptörvény-módosítás indokolása erre erősít rá, amikor azt írja: „az új, modern ideológiai folyamatok – melyek a férfi és női nem teremtettsége iránt ébresztenek kétségeket – veszélyeztetik a gyermekek egészséges fejlődéshez való jogát, így a gyermekeket védeni kell a testi-lelki integritásuk ellen ható szellemi vagy biológiai beavatkozásokkal szemben.”

A Magyar Pszichológiai Társaság LMBTQ szekciójának az anyakönyvi törvény módosításával kapcsolatosan kiadott állásfoglalása szerint egyrészt tudományos tény, hogy az ember biológiai neme nem mindig állapítható meg egyértelműen születéskor, ezért elfogadhatatlannak tartják, hogy egy életen át ez határozza meg valaki nemi identitását. Különösen fontosnak gondolják továbbá, hogy az állam biztosítsa az egyén döntési szabadságát saját neme meghatározásában, ennek megtagadása ugyanis az alapjogi sérelmeken túl súlyos pszichés problémákat is okozhat.

A felismerés felszabadító ereje

Transzneműnek lenni nem hóbort, divat, pszichés zavar vagy betegség. Ezek az emberek néha egy életen át küzdenek azzal, hogy bármit is tesznek, nem találják a helyüket, nem érzik magukat jól a bőrükben, ráadásul gyakran válnak bullying vagy más kirekesztő, megalázó bánásmód áldozatává, ami tovább erősíti bennük a rejtőzködés szükségességét. Hidvégi Annát például az általános iskolában sokszor buzizták. „Nem tudom, hogy azért, mert feminin voltam, vagy másért, de ez bennem mély nyomot hagyott, azt gondoltam, nem szabad LMBTQI-érintettnek lennem, mert akkor igazuk lesz” – mondja.

Szociálisan mindig problémásnak tartotta magát, nehezen ismerkedett, félt, hogy mit gondolnak róla. „Nem vagyok az a típusú transz ember, aki mindig is tudta. Éreztem, hogy valami nincs velem rendben, nem tudok beilleszkedni, de azt nem mondhatom, hogy óvodáskorom óta lánynak éreztem magam. A középiskolában már néha elképzeltem, milyen menő csaj lennék, de a transzneműség akkor még nem volt opció, ezért nem igazán gondolkodtam olyasmin, hogy én egyébként is lány vagyok” – meséli tovább Anna. A szorongásait egy ideig próbálta önmaga kezelni, sikertelenül. Végül egyetemista korára elmagányosodott, kevés barátja volt, és érzelmileg nekik sem tudott megnyílni. Ekkor felkeresett egy pszichológust, majd ennek hatására meglátogatott LMBTQI-közösségeket, ahol végre jobban érezte magát, beilleszkedett. Újabb néhány hónap elteltével jött a felismerés, hogy az élete azért nem teljes, mert ő igazából nő. „A transzneműséggel kapcsolatban akkor már nagyon művelt voltam, de eleinte nem gondoltam volna, hogy az én életemből ez hiányzik. Később találkoztam egy iszonyatosan menő transz nővel, aki gyönyörű és magabiztos volt, akire felnéztem. Ekkor éreztem először, hogy ebben van potenciál, a transzneműség nem halálvágyról és depresszióról szól, hanem arról, hogy végre az lehetek, akinek legbelül mindig is éreztem magam. Pszichológust váltottam, elmentem egy transz emberekkel foglalkozó csoportba, és a huszonötödik szülinapomra megszületett az elhatározás, hogy belekezdek a folyamatba” – teszi hozzá.

A képen: Hidvégi Anna

Annához hasonlóan sokan mások is gyakran csak pszichológus vagy egy támogató csoport segítségével tudják, illetve merik – akár önmaguk előtt is – felvállalni, hogy kik ők és mit szeretnének. Faix-Prukner Csilla LMBTQI-affirmatív területre specializálódott pszichológus a hozzá érkezőket többek között testterápiás módszerekkel segíti abban, hogy minél jobban kapcsolódjanak önmagukkal. „A különböző testérzetekre reflektáló folyamatok során világossá válhat a kliensek számára, hogy mi az útjuk, abban támogatom és biztatom őket, hogy ezt éljék meg, köteleződjenek el, de olyat ne tegyenek, amire még nincsenek felkészülve. Arra biztatom őket, hogy legyenek szabadok, a személyes elvárásaiknak feleljenek meg, ne a családból vagy a társadalomból érkezőknek” – mondja a szakértő.

A felismerés örömteli pillanatát követően azonban újabb nehézségek következhetnek, hiszen a „coming out”, amikor másokkal is megosztják a felfedezésüket, fájdalmas pillanat lehet. Egy, a Háttér Társaság által 2010-ben végzett kutatás szerint a válaszadók az előbújás során barátaiktól és testvéreiktől kaptak pozitív reakciót, míg a szülők esetében például egynegyedük kifejezetten rosszallotta, hogy a gyerekük transz, sokan nem is vettek tudomást az átmenetükről, és a korábbi nevükön szólították őket. Anna szülei szerencsére megértőek voltak. „Tudtam, hogy támogatni fognak, de ennek ellenére is szorongtam. Levelet írtam, egyrészt mert stresszhelyzetben belebonyolódom a mondandómba, írni viszont egész jól tudok, másrészt mert féltem az első reakciótól, tudtam, ha hirtelen rosszul reagálnak, azt sosem felejtettem volna el” – mondja. Anna ezt követően a munkahelyén is levelet írt a kollégáinak, akik általában semlegesen viszonyultak a coming outhoz, de többen támogatták. A főnöke még egy céges fejtágítót is szervezett, ahol ő mesélt magáról, a többiek pedig kérdezhettek. A lányt tehát a munkahelyén is összességében pozitív reakció fogadta, másoknak azonban nincs mindig könnyű dolga. A Háttér Társaság felmérése alapján nagyon magas a transz emberekkel szembeni munkahelyi diszkrimináció, főleg a pletykálkodás és a transzfób légkör aránya.

Mindennapos harc önmagukért és az elfogadásért

Bár a felismerés és az előbújás felszabadít, amíg a tranzícióban, vagyis a nemátalakítás folyamatában eljutnak arra a szintre, ahová szeretnének, és megszerzik új irataikat, ez önmagában is stresszforrás az életükben. „A transz emberek számára hétköznapi helyzetek is ijesztővé válhatnak, mert állandóan félniük kell attól, éri-e őket atrocitás a munkahelyen vagy vizsga közben – mondja Faix-Prukner Csilla. – Ezt kisebbségi stressznek hívják, és különböző szintekről érkezik. Egyéni szinten például attól függ, hogy milyen erős az egyén önbizalma, mekkora jelentőséget tulajdonít az identitásának. Tágabb szinten attól, hogy a család és a barátok hogyan reagálnak az előbújásra, mennyire nyitottak és elfogadók. A következő szintek az intézmények, az állam és a vallás. Beavatkozni is ezeken a szinteken lehet, akár pozitív, akár negatív irányban. Úgy gondolom, ha valaki kisebbségi pszichológiával foglalkozik, egy kicsit aktivista is lesz, mert fontos, hogy a klienst ne csak egyéni szinten tudjuk támogatni. Persze az egyéni megküzdés ettől még alapvető jelentőségű, ehhez például olyan erőforrásokat, megküzdési stratégiákat keresünk, amelyeket korábban sikeresen alkalmazott az életében, hogy megtanulja őket erre a területre is átvinni.” 

Anna emellett arról is mesél, hogy a diszfória, vagyis az érzés, amikor az ember nincs rendben a testével, a tranzíció során ideiglenesen fokozódhat „Amikor az ember rájön, hogy transznemű, és hogy van alternatíva, van esélye egy jobb életre, akkor a diszfória eleinte felerősödhet és sokkal fájdalmasabb lehet” – teszi hozzá. Ő még szerencsésnek mondható, az utolsók között változtathatta meg a nevét, így hivatalosan is Annaként élheti az életét, mások azonban erre már nem kapnak lehetőséget.

A kép forrása: Unsplash

Faix-Prukner Csilla szerint az új törvények számos negatív hatással járnak majd a transznemű emberek életére. „A legfontosabb pszichés kihívás a disszonancia, hogy valaki felvállalná az identitását, de a jogszabályok ezt nem teszik lehetővé. Ez állandó belső és külső konfliktusokat eredményez – kezdi. – A környezettel kapcsolatos, külső konfliktusok szorongást okoznak, bizonytalanná válik, hogy a következő pillanatban biztonságban érezhetik-e majd magukat, vagy tartaniuk kell-e egy újabb jogfosztástól, egy újabb megaláztatástól. Ez hosszú távon nemcsak a biztonságérzetüket ássa alá, hanem megnehezíti számukra a mindennapi életet is.”

A hivatalos névváltoztatás előtt Annát is érték kellemetlenségek az orvosnál, amikor nő létére férfinéven szólították, de a pszichológus szerint ennél megalázóbb dolgok is gyakran történnek, például egy állásinterjún vagy vizsgán, ha mondjuk nem engedik be az illetőt, mert az irataiban szereplő adatai látványosan nem egyeznek a kinézetével. A tranzíció és az ettől elválaszthatatlan névváltoztatás ezért elengedhetetlen ahhoz, hogy a transz emberek is normális életet élhessenek, hiszen a transzneműségük eleve állandó szorongással járhat, amit a társadalmi kirekesztettség csak tetőz. Anna úgy fogalmaz, hogy ezek mikrotraumák, amelyek idővel összeállnak, örökös háttérstresszt okozva. „Tudom, hogy ha az interneten böngészek vagy kilépek az utcára, szinte bármikor belefuthatok transzfób tartalmakba. A magyar társadalom nem igazán elfogadó a transzokkal kapcsolatban, és a múlt évtől a média és az állam is ráerősít erre. Amíg Magyarországon élek, sohasem érezhetem magam teljes biztonságban” – mondja.

Az önazonosság szabaddá tesz

Valószínűleg mindenki végső célja az életben, hogy boldog legyen. Ebben a transz emberek sem különböznek, ezért mindössze annyit várnak az államtól és a társadalomtól, hogy ne másodrendű állampolgárként, hanem egyenlőként kezeljék őket, kapjanak ők is esélyt a normális életre. És az esély azt jelenti, hogy ne kelljen egy idegen testbe zárva, idegen névvel élniük, örökös szorongásban és bizonytalanságban, hanem hagyjuk, hogy végre szabadok legyenek.

Anna is arról számol be, hogy amióta elindította a folyamatot, megváltozott az élete. Szociálisabb lett, új barátokra tett szert, sőt még a szerelem is rátalált. Párjával már közös gyereket terveznek. „Azzal, hogy transz vagyok, kiléptem a társadalmi normákból. Azt érzem, hogy ha már itt megszegtem a normákat, az élet más területein sem okoz gondot önazonosnak lenni – meséli. – Például megtanultam, hogy a gátlásaim szociális szorongáshoz kapcsolódnak, és nem azért vannak, mert amit teszek vagy érzek, az helytelen. Transzneműként lettem szabad.”

Kiemelt kép: Unsplash