Gyermekvédelem

  • On The Spot , fővédnök , utazás , dokumentumfilm

  • 2021-01-25

„Nem kérdés, hogy kiállunk a társadalmi ügyek mellett!”

Interjú Cseke Eszterrel és S. Takács Andrással

Milyen úton induljunk el, ha nehéz körülmények közt élő emberek történetét szeretnénk megosztani? Hogyan lehet jól segíteni? Miért vállalták a Dear Society fővédnökségét? Az On The Spot dokumentumfilm-sorozat alkotóival készített interjúnkból kiderül.

Szerző: Szakszon Réka

Másfél évvel ezelőtt, 2019 októberében indult el a Dear Society média- és szociális érzékenyítő programunk. Azóta 3 félévet vittünk végig sikeresen, 40 fiatal, egyetemista vagy pályakezdő újságíró és szociális szakember vett részt eddig a programunkon, akiket 10 önkéntes mentor kísér végig a féléveken, és szerkeszti a cikkeiket. 24 workshopot tartottunk média és szociális érzékenyítés témákban, 77 cikk jelent meg a Dear Society felületén és 16 partnerszervezetünk van a különböző társadalmi területeken, akikről rendszeresen beszámolunk.

A negyedik félévhez elérkezve a workshopok és a dearsociety.hu oldalon megjelenő cikkek fejlesztésén túl a célunk, hogy a cikkeinken keresztül minél több ember találkozhasson az általunk felkarolt társadalmi témákkal, civil szervezetekkel. Ezért döntöttünk úgy, hogy megkeressük az On The Spot televíziós újságíróit, akik sok nehéz helyzetben élő ember sorsát dolgozták fel filmjeikben, és számos társadalmi ügyet karoltak fel az évek során. Cseke Eszterrel és S. Takács Andrással, a Dear Society fővédnökeivel egy téli napon, a reggeli kávé mellett telefonon beszélgettünk.

A munkátok szervesen kapcsolódik az utazáshoz, amire tavaly korlátozottak voltak a lehetőségek. Mit vett el, és mit adott nektek a 2020-as év?

Cseke Eszter: A mi esetünkben nagyon relatív, hogy mit vett el a tavalyi év. Voltunk forgatni – természetesen nem annyit, amennyit szerettünk volna. Biztosan elvett utazási és forgatási lehetőségeket, de sok mindent adott is. Ez felfogás kérdése.

S. Takács András: Én például a tavaszi karantén alatt kezdtem el napi szinten meditálni. Korábban is gondoltam rá, de sosem jutottam el idáig. A karantén kellett ahhoz, hogy a meditációra több időt szánjak. Nekünk nem volt rossz kicsit itthon lenni, lenyugodni, nézni a Dunát a teraszunkról, de tisztában vagyunk vele, hogy nagyon sok embernek az egész világon elképesztő bezártsággal, indulatokkal, lemondással, nélkülözéssel teli ez az időszak. Számunkra egy belső utazás volt ez, és e tekintetben nálunk is voltak feszültségek és nehézségek, de persze nem lehet összehasonlítani azokkal az egzisztenciális problémákkal, amelyek több milliárd embert érintenek a Földön, és több milliót Magyarországon.

Eszter: Időszakosan változik, hogy az ember mikor milyen fényben tudja látni a tavalyi év tanulási folyamatait, szakmai történéseit, a társadalmi történésfolyamot, ami zajlik körülöttünk. Egy folyamatos közös gondolkodásban, felháborodásban, elfogadásban, tanulásban és szorongásban vagyunk – egyéni és társadalmi szinten egyaránt, amit vagy így vagy úgy, de mindenki érzékel.

A filmjeitek kapcsán számtalan marginalizált csoportot ismerhettetek meg az évek során a világ különböző pontjain. Mennyire érintett meg titeket a társadalmi egyenlőtlenségek kérdése? Mit tanultatok a hátrányos helyzetű emberektől, akikkel találkoztatok?

András: Ez nagyon nehéz kérdés. Ezeket a történeteket egy darabig szivacsként szívod magadba. Kasmírban az indiai hadsereg az ellenállókat vagy az ellenállással gyanúsítottakat sokkoló módszerekkel kínozta. Az egyik szereplőnk elmondta, hogyan etette meg vele a saját húsát megsózva egy katona azzal, hogy ez a szabadság íze. Ez csak egy példa, de számtalan olyan esetet tudok mondani, ami iszonyú nagy hatással volt ránk, és mélyen érintett minket. Emlékszem, hogy ezután Eszter például egész éjszaka zokogott. Sokszor nyitottuk ki magunkat ezeknek a történeteknek, és meg kellett tanulnunk kezelni, hogy hogyan eresztjük át magunkon és az érzékelésünkön a történeteket olyan intenzitással, hogy abból jó filmek készüljenek, mások is átéljék és lássák, mi történik, de közben ne bolonduljunk meg, égjünk ki, telítődjünk egy életre. Ez egy tanulási folyamat volt. A 100 országban forgatott 9 On The Spot-évad pedig egy olyan rétegzett, sokpólusú anyag, ami máig dolgozik bennünk.


Fotó: On The Spot Facebook oldal

Ez a kérdés a Dear Society programban is előkerül, mert bár teljesen más szinteken, de a nehéz sorsú emberek történetének feldolgozása ugyanúgy kérdés szociális munkásoknál, társadalmi témákról író újságíróknál…

András: …orvosoknál, pszichológusoknál és még sokaknál.

Eszter: Nagyon szerencsések vagyunk, hogy sok időt tölthettünk marginalizált közösségekben, mert így újra és újra megtapasztalhattuk, mekkora erő lakozik egy emberi lényben, aki minden nehézség ellenére megtalálja az életörömöt, az elképesztő összetartozást – nagyon sok olyan dolgot, amit mi az ellustult világunkban hajlamosak vagyunk elfelejteni, és egy teljesen más koordinátarendszerben gondolkodni. Az emberek az élni akarás miatt már a háború másnapján is úgy tudnak viselkedni, mintha ünnep lenne az élet – mert aznap úgy is élik meg. Amikor egyszer Gázában jártunk, véget ért a háború, mi másnap érkeztünk meg, és nem hittünk a szemünknek, hogy milyen ereje van annak, hogy a gyerekek, családok újra kiszabadulhatnak az utcára. Hatalmas veszteségek érték őket, de az élni akarás minden szinten felbukkant. Tele voltak humorral, életörömmel – de mellette persze sírással, tragédiával, szomorúsággal és traumákkal is.

Mennyiben változott a hozzáállásotok a nehéz körülmények közt élő gyerekekhez, mióta megszületett a kisfiatok?

Eszter: Régen is rettenetes volt látni, hogy gyerekek szenvednek és nélkülöznek, és mióta nekünk is van gyerekünk, nyilván – ha lehet ilyet mondani – még élesebben érezzük ezt a dolgot. Soha nem fogom elfelejteni, amikor először kerültünk ilyen helyzetbe. Mumbaiban ültünk egy taxiban, a kisfiunk kétéves lehetett, ő ült az ablaknál. Jöttek az utcagyerekek, elkezdték kopogtatni az ablakot. A kisfiunk természetesen nem tudta, hogy mi történik, elkezdett játszani a gyerekekkel az ablakon keresztül, és a gyerekek is vele. Ez volt az antré. Amikor később Madagaszkáron jártunk, kitettük a kis hotelszobánk elé a tányérjainkat a vacsoramaradékkal, és egy pillanat alatt eltűntek a tányérok: az utcán élő gyerekek megették az ételmaradékot. Amikor pedig mentünk ki a repülőtérre, a fiunk odaadta az egyik dinoszauruszát egy, az utcán élő kisgyereknek. Ilyenkor kicsit mindig megszakad a szívünk.


Közös tánc Etiópiában | Fotó: On The Spot Facebook oldal

Mi az, amit el tudtok már neki mesélni ezekről a témákról?

Eszter: Nagyon sokat tud már erről, rendszeresen kérdez is szegény gyerekekről. Minden ilyen helyzetben elmeséljük neki, hogy ezeknek a gyerekeknek lehet, hogy nincsenek szüleik, otthonuk, ennivalójuk. Próbáljuk az élethelyzetéhez mérve és az ő nyelvén beavatni a témába. Persze nem akarjuk ijesztgetni vagy lelkiismeret-furdalást okozni neki azzal, hogy ő milyen kiemelkedő helyzetben van hozzájuk képest, hanem valahogy próbáljuk ezt természetes szinten tartani. Viszont a legfantasztikusabb dolog, amit megfigyeltünk a gyermeknevelésben, hogy a fiunk, aki most lett 5 éves, és már 40 országban járt, egyszerűen nem tesz különbséget a különböző színű és kinézetű emberek között. Soha életében nem kérdezte még meg, hogy miért van valakinek ilyen bőrszíne, miért olyan a ruhája, miért van kendővel eltakarva az arca. Neki a világ legtermészetesebb dolga, hogy ezerfélék vagyunk és ezerféleképpen élünk. Ezt a mai napig csodáljuk benne.


Sirikoi Lodge rezervátum Kenyában | Fotó: On The Spot Facebook oldal

A gyereknevelésben és a munkátokban képviselt értékeken túl rendszeresen kiálltok gyerekeket segítő jótékonysági kezdeményezések mellett is. Legutóbb az UNICEF immunizációs kampányában vállaltatok szerepet, amelynek a célja, hogy minél több helyre eljussanak a gyerekek számára életmentő védőoltások. Mennyit romlott a helyzet ezen a téren a koronavírus-járvány hatására?

András: Egészen drámai, hogy az immunizációs törekvések milyen szinten zuhantak vissza logisztikai akadályok és pénzügyi okok miatt a pandémia kezdete óta. A segélyszervezetek adományból származó bevétele jelentősen megcsappant. Az emberek elvesztették a munkájukat, megijedtek: akinek van pénze, inkább félreteszi, mert nem tudja, hogy mi lesz holnap. Sokadik szempont, hogy tud-e adakozni. Másrészt határzárak is voltak és vannak, nem lehet utazni, a légiforgalom is akadozik, ezért nem érnek célba az oltóanyagok. A tendencia alapján az adatokból az következik, hogy akár harminc évet is visszazuhanhat ez a sziszifuszi harc, amit állhatatosan és kitartóan vívtak a segélyszervezetek a megelőzhető gyermekbetegségek felszámolásáért. Ezért teljesen természetes volt, amikor az UNICEF megkeresett minket, hogy segítünk, ahogy tudunk, és részt veszünk a kampányukban.

A nagy, nemzetközi segélyszervezetek mellett hazai kezdeményezéseket is támogattok.

András: Nagyon fontosnak tartjuk, hogy itthon is valamilyen módon visszaadjunk abból a sikerből, megbecsülésből, népszerűségből, ami az On The Spot sorozatot és a munkánkat övezi. Borsodban nagyon sok olyan gyerek él, akiknek a szülei egyik napról a másikra veszítették el a munkájukat, és alapvető tisztálkodási szerek és élelmiszerek hiányoznak a hétköznapokból – rájuk is szeretnénk odafigyelni. Az Indexen olvastunk erről egy riportot, ami szíven ütött minket, és úgy döntöttünk, hogy az Age of Hope Gyermekvédelmi Alapítványon keresztül támogatjuk a nehéz helyzetbe került családokat

Eszter: Sajnos ezek a legnépszerűtlenebb posztjaink, de mi ezt már megszoktuk, és ettől függetlenül segítünk, ha tudunk, és folyamatosan kommunikálunk ezekről a témákról. Nem vagyunk sajnos egy adakozó kultúra, sokat kell még tanulnunk erről.

„Ezért érdemes harcolni” – írtátok az UNICEF-et támogató posztotok alatt. Mi alapján választjátok ki, hogy melyik jótékonysági kezdeményezés mellett álltok ki? Miért fontos, hogy ismert, nagy követőtáborral rendelkező közéleti szereplők jó ügyeket támogassanak?

Eszter: Az, hogy valaki népszerű, vagy sokan követik, egyrészt illúzió, másrészt lehetőség. Nagyon gáz, ha valaki nem használja arra is a népszerűségét, hogy próbáljon segíteni. Bár az, hogy hogyan segítesz, már egy nagyon bonyolult dolog. Pénzt utalsz? És ők mit fognak ezzel kezdeni? Mennyire transzparensek a szervezetek? Ha elkezdesz ebbe belmélyedni egy kicsit jobban, akkor eléggé belezavarodsz. Mi azt gondoljuk, hogy sokszor a legnagyobb és legalapvetőbb segítség, ha a saját közösségedben észreveszel problémákat, és helyben tudsz segíteni. Ezzel együtt jó, ha vannak olyan szervezetek a képben, akiket szimpatikusnak és hitelesnek találsz, és rajtuk keresztül is próbálsz segíteni. Sok helyen, ha pénzt adsz, akkor nem igazán segítesz, nem olyan lyukakat tömsz be vele, amiket be kéne tömni, és két nap múlva megint üresen tátonganak azok a lyukak. Meg kell vizsgálni, hogy hosszú távon mi a valós segítség – akár például az oktatás területén –, hogy menekülési útvonalat, kapaszkodót tudj biztosítani. Ebben szerintem a pandémia sokaknak jó tréning volt: elkezdtünk jobban odafigyelni másokra, az idősekre és azokra, akiknek akár a napi szintű élelmiszer beszerzése is gondot okozott. 

Miért döntöttetek úgy, hogy vállaljátok a Dear Society fővédnökségét? 

Eszter: Nagyon szimpatikus volt, hogy a programotokban hasznos, kézzelfogható tudást szereznek a társadalmi újságírás iránt érdeklődő fiatalok, és utána rögtön ki is próbálhatják magukat a dearsociety.hu felületén. Andrással mindketten elképesztően fontosnak tartjuk, hogy legyenek olyan oldalak, ahol szociális problémákkal foglalkoznak: a nagy fórumokon ezekről a témákról keveset hallasz, hiszen nem ezek a legnépszerűbb cikkek. Azért is nagyon jó ez a kezdeményezés, mert itt kendőzetlenül lehet beszélgetni a fontos társadalmi problémákról anélkül, hogy lájkvadászatra kelljen koncentrálnotok.


Fotó: On The Spot - Born in Auschwitz

Január 27-én, a holokauszt emléknapján debütál az új filmetek. Miért kezdtetek el ezzel a témával foglalkozni?

András: Az ellenség gyermekei című On The Spot-évadunk olyan emberekről szólt, akik rosszkor voltak rossz helyen, amikor megszülettek. Ez a sorozat akár a Born in Auschwitz előtanulmányának is tekinthető. Már akkor a szemünk elé került ez a történet, de úgy éreztük, hogy ebben sokkal több van, hiszen itt nemcsak arról van szó, hogy mit kezdett a koncentrációs tábort megélt ember a traumával, hanem hogy ez hogyan öröklődik tovább generációkon át. Auschwitzban egy barakkban, egy emeletes ágy tetején, öt héttel a felszabadítás előtt megszületik egy zsidó baba – így kezdődik a film. A történeten keresztül megjelenik a traumával való szembeszállás, valamint ennek a folyamatnak a megállítása is. Január 27-én, a holokauszt nemzetközi emléknapján, Auschwitz felszabadításának évfordulóján lesz a filmünk tévépremierje a Spektrumon – azon a napon, ami a főszereplőnknek az élet lehetőségét jelentette. 

Kiemelt kép: On The Spot Facebook oldal